Ha én au-pair lennék ...

A lányok sulijában összefutottam egy magyar lánnyal, aki itt dolgozik au-pairként cirka 1 évet. Erről egy csomó dolog eszembe jutott.

Neki már elmondtam a gondolataim, de ha olvassa ezt a bejegyzésem, itt is hozzátenném: ezek pusztán az én gondolataim, meglátásaim, amik nem biztos, hogy helytállóak, pláne, ha más és más szituációba illesztjük be. Tehát, nem okoskodni szeretnék és persze erre sem tudom "csípőből a választ", ezek csak a kósza gondolataim. :D

Gondolatok, melyekből csipegetve hátha valakinek újabb gondolata támad, gondolatok, melyek hátha segítenek valakinek elindulni egy irányba vagy épp irányt váltani.

Annó, amikor én itt voltam, mint au-pair (gyerekfelvigyázó, takarító, mosó, főző egyén (családja válogatja, hogy mit vár el)), én pusztán egy nyelvsuliba jártam. Heti 1x. És közben reméltem, hogy ettől majd jó alaposan fog fejlődni a nyelvtudásom. No meg az angol környezet biztos megteszi a hatását. Jahh ... Jó is lett volna.

Egy dolgot adott a dolog (akkor): önbizalmat. Mindenki azt hitte otthon, hogy nekem milyen csodás angolom lehet már, hisz 1-2x 3 hónapot a nagy Angliában töltöttem. :)

Nem, az angolom nem lett csodás. (Az önbizalmamra építve és rengeteg könyvet olvasva jutottam el oda, ahol most van a tudásom. Ami még messze van a tökéletestől, igaz fordítóként is dolgozok! :D)

Amit leírok, azt magamból kiindulva írom le. Egy au-pair általában nem vegyül az angolokkal, hisz a nyelviskolában (ha eljut) is külföldiek veszik körül, akik ugyanúgy nyelvet tanulni mennek oda. Tehát a tudásuk nem feltétlen jobb. Az akcentusuk pedig külön történet. Bár legalább velük általában megérteti magát az ember, ami nagyon fontos. :)

Kitől tanulhat nyelvet egy au-pair? A gyerekektől pl. Ok, de a gyerekektől max a gyerek angol szókincset és kiejtést lehet összeszedni. A semmitől több, de még mindig nem sok.

A szülők gyakran reggel elmennek, este jönnek haza. Tehát felnőtt társaságot nem sűrűn élvez az au-pair. Persze, ott vannak a hétvégék. De jellemzően a család és az au-pair külön programot szervez magának, hisz általában az au-pair nem "válik" családtaggá.

Mit csinál még: kirándul, ha fussa az au-pair fizetéséből. Kikkel? Vagy a családdal vagy egyedül vagy a külföldi ismerőseivel. Angol társaság ismét nem nagyon akad, akikkel hatékonyan lehetne fejleszteni a nyelvtudást.

Régen, az őskorban, amikor még én tevékenykedtem itt, én nem nagyon mehettem el más munkát vállalni. Akkor még nem volt Magyarország EU tag. És igazából nem is nagyon tudtam volna egy faluban, az Isten háta mögött ugrálni. Bár pub ott is volt, de nem hiszem, hogy dolgozhattam volna (bár az akkori törvényeket nem ismerem).

Most, ha valaki idejön Magyarországról, az élből (szinte) bármilyen munkát megpályázhat és meg is kaphat. Legálisan.

Egy munkahelyen, ahol egész nap az angolt hallod, ahol angolul kell reagálnod, nos, ott sokkal nagyobb eséllyel fejlődik az angol nyelvtudás. Plusz angol munkatapasztalatot is szerezhet az ember, ami ha ügyesen lavírozik, akkor a későbbiekben még jól is jöhet. (Nem feltétlen a pincér tevékenységre gondolok, kivéve, ha vendéglátás terén dolgozik valaki a későbbiekben.)

De vonatkoztassunk el a nyelvtanulástól.

Itt a minimál órabér 6 font felett van, ha valaki már betöltötte a 21. életévet (ezen oldal szerint). Az au-pair heti fizetsége olyan 60-80 font körül mozoghat kb. A 6 fontos minimál óradíjat egy Mekiben is illik tartani, kivéve, ha valaki fiatalabb ettől.

Ha valaki csak úgy nekivág az útnak, nem mint au-pair jön, akkor egy ideig az otthonról hozott pénzből kell finanszírozni az itteni költségeket: lakhatás, étkezés, közlekedés. És ki tudja, hogy az illető mikor talál munkát, amiből a továbbiakban fizetni tudja a megélhetését.

Az au-pairnek a szállás és jó esetben a kaja is adott, hisz a családdal lakik, az ő ételüket eszi (ha van mit).

Már a szállás nagy szó, mert itt még a szoba bérlése, ahol idegenekkel lakik együtt az ember, és a lakók összetétele bármikor változhat, az is nagyon drága. Nem kicsit, nagyon!

Mivel az au-pair normál esetben max heti 25 órát dolgozik Angliában (ezen oldal szerint), ezért bőven jut ideje nézelődni, keresgélni ... mást. (A család kérhet többet.)

Ha valaki nem itt él, hanem pl. Magyarországon, akkor igen csekély eséllyel pályázik állásokra. Persze, vannak mázlisták, de nem ez a jellemző. Ha nem tudsz itteni címet és mobilszámot prezentálni a jelentkezésnél, és/vagy nincs olyan szakmád, amiből itt munkaerő hiány van, akkor erősen a nullához tart az egyén munkaszerzési esélye.

Ha valaki itt dolgozik mint au-pair, akkor már tud itteni címet és telefonszámot is megadni. Közelebb kerül ahhoz, hogy egyenlő esélyekkel induljon másokkal. (Még így se biztos, de javulnak az esélyei.)

Tehát, mivel a törvények jelenleg lehetővé teszik, hogy egy Magyarországról érkezett ember itt normális állást szerezzen, és mert az au-pair esetén adott a szállás, kaja és némi fizetés, az itteni cím és telefonszám és valszín még ideje is adódik, lehetőséget kap rá, hogy egy elkerülje azokat a megpróbáltatásokat, amiken azok mennek keresztül, akik csak ide pottyannak, próbálnak kulturált, de megfizethető szállást találni és rettegve nézni a jövő elé, hogy lesz-e időben állása, hogy ha elfogy az otthonról hozott, itt igencsak kevésnek tűnő pénz, akkor is itt tudjon maradni, itt tudjon élni.

Nyilván, vannak szörnyű családok, ahol az au-pairnek sincs könnyű dolga, tudom.

De ha már valaki itt van au-pairként és normális családot fogott ki, akkor érdemes ebbe az irányba elindulni.

Ha valaki talál normális melót, amiből már meg lehet élni és félre lehet tenni, akkor érdemes azon gondolkodni, hogy itt szerezzen oklevelet, diplomát, azaz itt végezzen el egy képzést.

Szerintem a későbbiekben más megítélés alá kerül, ha itt is elvégzett valami képzést. Nem azért, mert az itteni jobb lenne, hanem az emberekben kialakult előítélet miatt, amiatt, amiért magyar felsőoktatási intézmény nem tud a világranglistákon még az első 100 közé se bekerülni.

Ha később az ember innen tovább megy, akkor mégiscsak jobban hangzik, ha innen van papírja és gyakorlata, mint egy (elnézést, de) nevesincs országból.

Más oldalról is megközelíthetem, visszatérve a nyelvtanulásra. Elhiszem, hogy van, aki mint au-pair, a családtól tanult meg angolul. Azt is elhiszem, hogy van, aki az iskolapadban ülve is tökéletes nyelvtudásra tudott szert tenni. De azt hiszem, nem ez az átlag. Az átlagnak ettől nagyobb intenzivitásra van szüksége. Márpedig egy itteni munkahely, egy itteni képzés (nem nyelvtanfolyam), megadhatja azt az intenzivitást.

Én miért nem tanultam itt? Mert nem vállalhattam munkát és mert au-pairkedéssel nem tudtam volna kitermelni az oktatás költségeit. Lehet, hogy lett volna rá mód, de én nem ismertem az oda vezető utat. De ha most lennék au-pair, akkor ezt az utat próbálnám bejárni.

Persze, nem mindenki akar huzamosabb ideig maradni, de akinek ez nincs ellenére, vagy épp a maradás a célja, annak javaslom, hogy gondolkodjon el ezen a megoldáson.

Ha valaki fiatalon képes magát elszánni, hogy au-pairként kijöjjön és idővel onnan tovább is lépjen, akkor rengeteg tapasztalatot, tudást szerezhet és időt spórolhat magának. Szerintem. :D

Találkoztam már olyan példával, aki ezen az úton ment végig és sikeresen, boldogan éldegél most itt. Nyilván, van akinek ez a megoldás sem működik, de mindenre nem lehet egy megoldást ráhúzni. :D

Dilemma

7 éve itthonról dolgozok. Alapvetően egy nagy multinak, de voltak évek, amikor az ismerősök és a cégek kézről kézre adták az elérhetőségeim és időnként úgy működtem, mint egy egyszemélyes ügynökség, akik akár 4-5 céget is ki tud szolgálni.

Akkoriban simán dolgoztam napi 14-18 órát, mellette elvégeztem a házimunkát, kiszolgáltam a családtagok igényeit és aludtam is egy keveset. :)

Ezt mondjuk olyan 4-5 éven át csináltam így. Ekkorra fáradtam el annyira, hogy már az előző blogomon is említést tettem róla, hogy a fáradtságtól a gép előtt ülve elaludtam rendszeresen és egyszer majdnem fára csavarodtam a lányokkal együtt kocsival (de az utolsó pillanatban felébredtem). Ekkoriban építettük a házat is természetesen, ami szinte kizárólag az én projektem volt.

Két éve azt éreztem, hogy ennyi, elfáradtam. Csak a multit csináltam tovább, a többitől elköszöntem. Mivel a multi lehetővé tette, hogy innen is dolgozzak nekik (úgyse kellett szinte sose bemennem, akkor meg mindegy, hogy hol ülök), ezért innen is folytattam a munkát.

Ez szuper (volt). Dolgozhattam, nem éreztem magam hasztalannak. Mert amikor nem dolgozok, annak érzem magam. De mellette a lányokkal is tudtam foglalkozni, és azt hiszem az is jó volt, hogy nem kellett az iskola mellett egy baby-sitter jelenlétéhez is hozzászokniuk.

De egy pár hónapja fellángolt bennem a vágy, hogy ismét szeretnék emberek közé menni. Mert abból nem sok jutott az elmúlt 7 évben. Az elmúlt 7 év jelentős részében a kiber társadalom adta az emberi kapcsolatokat. Aminek hálás vagyok! Rengeteg jó embert (vagy annak tűnőt :D) ismertem meg a blogokon keresztül. (Az, hogy ténylegesen ki van a másik oldalon, szerintem csak a személy ismeretség mutatja meg. A blogok nem mindig mutatják a teljes valóságot, csupán annak egy részletét. És lehet, hogy én is egy elmebeteg hülye vagyok, csak az írásaimban ezt jól álcázom. :D)

Egy ismerős biztatására megpályáztam 2-3 állást még november tájékán. Aztán idén is egyet. Tudom nem vittem túlzásba, de már ez is nagy dolog a részemről. Merthogy az itthon töltött évek, mindamellett, hogy sokat adtak számomra, elvettek tőlem valami nagyon fontosat: az önbecsülésem, a magabiztosságom.

Pedig szinte egy pillanatra sem álltam meg. Talán csak annyira, míg kipottyantak belőlem a csajszik, no meg a szoptatások idejére. Folyamatosan képeztem magam, mindig a felmerülő igényeknek megfelelően. Megtanultam használni egy csomó szoftvert: InDesign, FrontPage, Adobe Flash, stb. Megtanultam tördelni, weboldalakat, elektronikus hírleveleket összerakni, bannereket készíteni. A legkülönbözőbb marketing kampányokat futtattam, fordítottam, riportokat gyártottam.

És mégis úgy érzem, hogy senkinek nem kellenék. Óriási erőfeszítésembe kerül, hogy jelentkezzek valahova. Utálom ezt az érzést. És rettegek, hogy válaszra sem méltatnak. Egy "köszönjük, nem nyert"-re sem, mert attól úgy érzem, hogy az amúgy is mínuszos önbizalmam tovább csökken.

Közben lelkiismeret furdalásom van. De mi lesz a lányokkal?? Itt a suli cirka 9-től negyed 4-ig tart. Ez sehogy sem 8 óra. Persze, vannak részmunkaidős állások. De azokat is meg kell kapni. Illetve azon munkák nagy része, amelyeket szívesen csinálnám, nem részmunkaidő. Plusz gyakran nem a szomszédban vannak. És akkor mikor látnám a lányokat? És ki lenne velük? Ki foglalkozna velük becsülettel?

Persze, biztos vannak jó gyerekcsőszök, de azt ki kell fogni. És még ha ki is fogom, akkor sem oldódik meg az a gond, hogy nem látom őket soha.

Ha elmegyek dolgozni, iskolát is kellene váltaniuk. Az itt levő suliba kellene átjönniük, hogy legalább reggel én vihessen őket suliba. Na de szakítsam ki őket abból a közegből, amit szeretnek?

És miért engem választana bárki is, amikor angolok is állnak a sorban? Pláne, ha marketinges munkáról van szó, ahol a nyelv tökéletes ismerete nem egy hátrány.

Annyit megtettem, hogy még tavaly elmentem egy tanácsadó irodába, ahol megnézték az önéletrajzom. Egy apró módosítandó dolgon kívül mindent rendben találtak rajta. A napokban megpályáztam egy állást. Persze kísérőlevél is kellett. Az meg az áááááááááááá kategóriába esik nálam. Aki szebben fényezi magát, az nyer. De én nem szeretek fényezni. Én a valóságot jobban szeretem. Megmondani is. :)

Egy PR állást pályáztam meg. Egy olyan cégnél, ahol régóta szerettem volna dolgozni. Két napot agyaltam, hogy mit írjak a kísérő levélbe. Végül döntöttem: az igazat. Így kezdődött: "Hazudhatnék sokrétű PR tapasztalataimat illetően. De inkább a valóságot írom le...." Hogy kukásítani fogják? Lehet. Nagy valószínűséggel.

De ugyanakkora eséllyel kukásítanák akkor is, ha halál unalmasan leírnám azt, hogy micsoda interperszonális képességekkel rendelkezek és cikkek ezrei állnak mögöttem. Mert emberek tömegei is ugyanezt állítják magukról. (Tudom, mert végigtúrta a netet, hogy valami értelmes mintát találjak.)

Tudom, hogy 1 dologban nagyon gáz vagyok: eladni magamat. Ha mégis sikerül, akkor tudom, hogy bármilyen munkát képes vagyok elvégezni, mert bármit képes vagyok megtanulni, ha még nincs meg hozzá a kellő tudásom véletlenül.

De előbb túl kéne jutnom a dilemmáimon. Hogy oldjam meg a gyerekek témát? Hogy számoljak el a lelkiismeretemmel? Hogy bányásszak elő magamból önbizalmat, hogy nyerőbb gondolkodást tudjak birtokolni? Hogy írjak olyan kísérőlevelet, ami tényleg kiemelkedik - jó értelemben - a tömegből.

És én olyan hülye vagyok. Hozzám bárki, bármilyen kérdéssel, kéréssel fordulhat, igyekszem megoldani, válaszolni, segíteni. Van olyan ismerősöm, aki HR-rel foglalkozik. De képtelen vagyok felhozni a témát, hátha tudna valami útmutatást vagy megerősítést adni számomra.

De majd ezt is megoldom, ha már kellően megérett bennem a gondolat. :D