Dilemma

7 éve itthonról dolgozok. Alapvetően egy nagy multinak, de voltak évek, amikor az ismerősök és a cégek kézről kézre adták az elérhetőségeim és időnként úgy működtem, mint egy egyszemélyes ügynökség, akik akár 4-5 céget is ki tud szolgálni.

Akkoriban simán dolgoztam napi 14-18 órát, mellette elvégeztem a házimunkát, kiszolgáltam a családtagok igényeit és aludtam is egy keveset. :)

Ezt mondjuk olyan 4-5 éven át csináltam így. Ekkorra fáradtam el annyira, hogy már az előző blogomon is említést tettem róla, hogy a fáradtságtól a gép előtt ülve elaludtam rendszeresen és egyszer majdnem fára csavarodtam a lányokkal együtt kocsival (de az utolsó pillanatban felébredtem). Ekkoriban építettük a házat is természetesen, ami szinte kizárólag az én projektem volt.

Két éve azt éreztem, hogy ennyi, elfáradtam. Csak a multit csináltam tovább, a többitől elköszöntem. Mivel a multi lehetővé tette, hogy innen is dolgozzak nekik (úgyse kellett szinte sose bemennem, akkor meg mindegy, hogy hol ülök), ezért innen is folytattam a munkát.

Ez szuper (volt). Dolgozhattam, nem éreztem magam hasztalannak. Mert amikor nem dolgozok, annak érzem magam. De mellette a lányokkal is tudtam foglalkozni, és azt hiszem az is jó volt, hogy nem kellett az iskola mellett egy baby-sitter jelenlétéhez is hozzászokniuk.

De egy pár hónapja fellángolt bennem a vágy, hogy ismét szeretnék emberek közé menni. Mert abból nem sok jutott az elmúlt 7 évben. Az elmúlt 7 év jelentős részében a kiber társadalom adta az emberi kapcsolatokat. Aminek hálás vagyok! Rengeteg jó embert (vagy annak tűnőt :D) ismertem meg a blogokon keresztül. (Az, hogy ténylegesen ki van a másik oldalon, szerintem csak a személy ismeretség mutatja meg. A blogok nem mindig mutatják a teljes valóságot, csupán annak egy részletét. És lehet, hogy én is egy elmebeteg hülye vagyok, csak az írásaimban ezt jól álcázom. :D)

Egy ismerős biztatására megpályáztam 2-3 állást még november tájékán. Aztán idén is egyet. Tudom nem vittem túlzásba, de már ez is nagy dolog a részemről. Merthogy az itthon töltött évek, mindamellett, hogy sokat adtak számomra, elvettek tőlem valami nagyon fontosat: az önbecsülésem, a magabiztosságom.

Pedig szinte egy pillanatra sem álltam meg. Talán csak annyira, míg kipottyantak belőlem a csajszik, no meg a szoptatások idejére. Folyamatosan képeztem magam, mindig a felmerülő igényeknek megfelelően. Megtanultam használni egy csomó szoftvert: InDesign, FrontPage, Adobe Flash, stb. Megtanultam tördelni, weboldalakat, elektronikus hírleveleket összerakni, bannereket készíteni. A legkülönbözőbb marketing kampányokat futtattam, fordítottam, riportokat gyártottam.

És mégis úgy érzem, hogy senkinek nem kellenék. Óriási erőfeszítésembe kerül, hogy jelentkezzek valahova. Utálom ezt az érzést. És rettegek, hogy válaszra sem méltatnak. Egy "köszönjük, nem nyert"-re sem, mert attól úgy érzem, hogy az amúgy is mínuszos önbizalmam tovább csökken.

Közben lelkiismeret furdalásom van. De mi lesz a lányokkal?? Itt a suli cirka 9-től negyed 4-ig tart. Ez sehogy sem 8 óra. Persze, vannak részmunkaidős állások. De azokat is meg kell kapni. Illetve azon munkák nagy része, amelyeket szívesen csinálnám, nem részmunkaidő. Plusz gyakran nem a szomszédban vannak. És akkor mikor látnám a lányokat? És ki lenne velük? Ki foglalkozna velük becsülettel?

Persze, biztos vannak jó gyerekcsőszök, de azt ki kell fogni. És még ha ki is fogom, akkor sem oldódik meg az a gond, hogy nem látom őket soha.

Ha elmegyek dolgozni, iskolát is kellene váltaniuk. Az itt levő suliba kellene átjönniük, hogy legalább reggel én vihessen őket suliba. Na de szakítsam ki őket abból a közegből, amit szeretnek?

És miért engem választana bárki is, amikor angolok is állnak a sorban? Pláne, ha marketinges munkáról van szó, ahol a nyelv tökéletes ismerete nem egy hátrány.

Annyit megtettem, hogy még tavaly elmentem egy tanácsadó irodába, ahol megnézték az önéletrajzom. Egy apró módosítandó dolgon kívül mindent rendben találtak rajta. A napokban megpályáztam egy állást. Persze kísérőlevél is kellett. Az meg az áááááááááááá kategóriába esik nálam. Aki szebben fényezi magát, az nyer. De én nem szeretek fényezni. Én a valóságot jobban szeretem. Megmondani is. :)

Egy PR állást pályáztam meg. Egy olyan cégnél, ahol régóta szerettem volna dolgozni. Két napot agyaltam, hogy mit írjak a kísérő levélbe. Végül döntöttem: az igazat. Így kezdődött: "Hazudhatnék sokrétű PR tapasztalataimat illetően. De inkább a valóságot írom le...." Hogy kukásítani fogják? Lehet. Nagy valószínűséggel.

De ugyanakkora eséllyel kukásítanák akkor is, ha halál unalmasan leírnám azt, hogy micsoda interperszonális képességekkel rendelkezek és cikkek ezrei állnak mögöttem. Mert emberek tömegei is ugyanezt állítják magukról. (Tudom, mert végigtúrta a netet, hogy valami értelmes mintát találjak.)

Tudom, hogy 1 dologban nagyon gáz vagyok: eladni magamat. Ha mégis sikerül, akkor tudom, hogy bármilyen munkát képes vagyok elvégezni, mert bármit képes vagyok megtanulni, ha még nincs meg hozzá a kellő tudásom véletlenül.

De előbb túl kéne jutnom a dilemmáimon. Hogy oldjam meg a gyerekek témát? Hogy számoljak el a lelkiismeretemmel? Hogy bányásszak elő magamból önbizalmat, hogy nyerőbb gondolkodást tudjak birtokolni? Hogy írjak olyan kísérőlevelet, ami tényleg kiemelkedik - jó értelemben - a tömegből.

És én olyan hülye vagyok. Hozzám bárki, bármilyen kérdéssel, kéréssel fordulhat, igyekszem megoldani, válaszolni, segíteni. Van olyan ismerősöm, aki HR-rel foglalkozik. De képtelen vagyok felhozni a témát, hátha tudna valami útmutatást vagy megerősítést adni számomra.

De majd ezt is megoldom, ha már kellően megérett bennem a gondolat. :D