Egy érdekes lélek

Ismét kiderült, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Hogy ki? Hát mi, emberek. Miért? Úgy általában.

Van egy bolt, ahova rendszeresen járok. Van, hogy miattam nyitnak meg kasszát, van, hogy a pont kitett kassza zárva táblát pikk-pakk elveszik és van, hogy kedvezményt kapok a gyümi-zöldség árából. Nagyon jó fej nemzetközi csapat dolgozik ott, szeretek oda járni.

Dolgozik ott egy magyar srác is. Talán már írtam róla, talán nem. Nem emlékszem. Azt éreztem rajta, hogy nem angol, de nem voltam benne biztos, hogy magyar. Egészen addig, amíg egy hong kongi kolléganője, a kedvencem :), nem mondta, hogy van magyar kollégájuk is, aki épp a mögötte levő kasszában van.

Gondoltam, odaköszönöm magyarul a srácnak. A srác első pillanatra nem is tudta hova tenni, hogy valaki magyarul szólt hozzá, aztán visszaköszönt. Akkor nem elegyedtünk szóba.

Legközelebb, amikor ismét arra jártam, ő volt egyedül a pénztárnál, így ismét találkoztunk. Váltottunk pár szót. A pár szóból kiderül, hogy 5 éve van itt és nagyon utál itt lenni. Mert Magyarország sokkal jobb. A felesége itt tanul (először azt hittem a kifejezés módjából, hogy egyetemi diplomát szerez, de nővérképzésre jár, bár lehet, hogy azt is oktatják egyetemi szinten) és amint a felesége végez, mennek haza.

A beszélgetés során végig az járt a fejemben, hogy ha benne ekkora a magyarságtudat, akkor miért nem beszél rendesen magyarul. Miért felejtette el a magyar nyelvet, miért beszéli angol akcentussal? Mert elég sok szót angolul szúrt a mondatokba, nehezen találta a szavakat.

Egy másik beszélgetés alkalmával kiderült, hogy a felesége afrikai. A bőrszínre nem kérdeztem rá. Persze, akár fehér is lehet, de nekem nem ez villant be elsőnek és elgondolkodtam azon, hogy milyen élet várna a feleségére Magyarországon. Persze, tudom, hogy ott is csak néhány ember rasszista, de összességében itt elfogadóbbak az emberek. Szerintem.

Egy harmadik alkalommal is beszélgettünk. Ekkor kiderült, hogy Budapesten a Közgázon végzett közgazdászként és ez frusztrálja igazán, hogy nem tud a szakmájában elhelyezkedni. (?????) Szerintem idővel, kitartással megoldható. Sokan bebizonyították már.

Elmeséltem Krisznek ezeket a beszélgetéseinket. Ekkor ő felvetette, hogy beszéljek a sráccal, kérjem meg, hogy küldje el az önéletrajzát és ő továbbküldi a HR-es kolléganője felé ajánlással. Hátha ...

Hétvégén együtt mentünk boltba. A srác is pont dolgozott. Míg én vásároltam, Krisz váltott vele pár szót. Odaadta neki a névjegykártyáját és kérte, hogy ha gondolja, akkor küldje át az önéletrajzát.

A reakció:
- Londonba kellene bejárni? Milyen messze van az már?! ... Te mennyit utazol naponta? ... Az rengeteg! ... Utánanézek ennek a cégnek ... Aztán meglátom, lehet, hogy elküldöm az önéletrajzom ...

Ezért írtam, hogy különbözőek vagyunk. :D

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy nekem ezzel a hozzáállással bajom van: nincs. Konkrétan leszarom. :D Már kezdek rájönni, hogy sok dolgot legjobb lefütyülni és nem agyalni rajta.

Egy dolgot nem értek: miért nem tudok még mindig úgy elsétálni emberek, szituációk mellett, hogy élből leszarom? Miért próbálkozok (Krisszel együtt gyakran) újra és újra?

Talán, mert minden esetet egy megoldandó kihívásnak tekintek? Mert azt szeretném, hogy neki is jobb legyen? Lehet. De ha mindezt az energiát magam és a családom felé fordítanám, a többiekkel nem foglalkoznék, talán még előrébb járnánk az utunkon. Ki tudja? :)