Ismét kiderült, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Hogy ki? Hát mi, emberek. Miért? Úgy általában.
Van egy bolt, ahova rendszeresen járok. Van, hogy miattam nyitnak meg kasszát, van, hogy a pont kitett kassza zárva táblát pikk-pakk elveszik és van, hogy kedvezményt kapok a gyümi-zöldség árából. Nagyon jó fej nemzetközi csapat dolgozik ott, szeretek oda járni.
Dolgozik ott egy magyar srác is. Talán már írtam róla, talán nem. Nem emlékszem. Azt éreztem rajta, hogy nem angol, de nem voltam benne biztos, hogy magyar. Egészen addig, amíg egy hong kongi kolléganője, a kedvencem :), nem mondta, hogy van magyar kollégájuk is, aki épp a mögötte levő kasszában van.
Gondoltam, odaköszönöm magyarul a srácnak. A srác első pillanatra nem is tudta hova tenni, hogy valaki magyarul szólt hozzá, aztán visszaköszönt. Akkor nem elegyedtünk szóba.
Legközelebb, amikor ismét arra jártam, ő volt egyedül a pénztárnál, így ismét találkoztunk. Váltottunk pár szót. A pár szóból kiderül, hogy 5 éve van itt és nagyon utál itt lenni. Mert Magyarország sokkal jobb. A felesége itt tanul (először azt hittem a kifejezés módjából, hogy egyetemi diplomát szerez, de nővérképzésre jár, bár lehet, hogy azt is oktatják egyetemi szinten) és amint a felesége végez, mennek haza.
A beszélgetés során végig az járt a fejemben, hogy ha benne ekkora a magyarságtudat, akkor miért nem beszél rendesen magyarul. Miért felejtette el a magyar nyelvet, miért beszéli angol akcentussal? Mert elég sok szót angolul szúrt a mondatokba, nehezen találta a szavakat.
Egy másik beszélgetés alkalmával kiderült, hogy a felesége afrikai. A bőrszínre nem kérdeztem rá. Persze, akár fehér is lehet, de nekem nem ez villant be elsőnek és elgondolkodtam azon, hogy milyen élet várna a feleségére Magyarországon. Persze, tudom, hogy ott is csak néhány ember rasszista, de összességében itt elfogadóbbak az emberek. Szerintem.
Egy harmadik alkalommal is beszélgettünk. Ekkor kiderült, hogy Budapesten a Közgázon végzett közgazdászként és ez frusztrálja igazán, hogy nem tud a szakmájában elhelyezkedni. (?????) Szerintem idővel, kitartással megoldható. Sokan bebizonyították már.
Elmeséltem Krisznek ezeket a beszélgetéseinket. Ekkor ő felvetette, hogy beszéljek a sráccal, kérjem meg, hogy küldje el az önéletrajzát és ő továbbküldi a HR-es kolléganője felé ajánlással. Hátha ...
Hétvégén együtt mentünk boltba. A srác is pont dolgozott. Míg én vásároltam, Krisz váltott vele pár szót. Odaadta neki a névjegykártyáját és kérte, hogy ha gondolja, akkor küldje át az önéletrajzát.
A reakció:
- Londonba kellene bejárni? Milyen messze van az már?! ... Te mennyit utazol naponta? ... Az rengeteg! ... Utánanézek ennek a cégnek ... Aztán meglátom, lehet, hogy elküldöm az önéletrajzom ...
Ezért írtam, hogy különbözőek vagyunk. :D
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy nekem ezzel a hozzáállással bajom van: nincs. Konkrétan leszarom. :D Már kezdek rájönni, hogy sok dolgot legjobb lefütyülni és nem agyalni rajta.
Egy dolgot nem értek: miért nem tudok még mindig úgy elsétálni emberek, szituációk mellett, hogy élből leszarom? Miért próbálkozok (Krisszel együtt gyakran) újra és újra?
Talán, mert minden esetet egy megoldandó kihívásnak tekintek? Mert azt szeretném, hogy neki is jobb legyen? Lehet. De ha mindezt az energiát magam és a családom felé fordítanám, a többiekkel nem foglalkoznék, talán még előrébb járnánk az utunkon. Ki tudja? :)
21 megjegyzés:
Az utóbbi években én is rendszeresen megkérdezem magamtól hogy az ilyen eseteken tényleg muszáj fennakadnom? A jelek szerint igen, mert hiába mondom magamnak hogy de nem, nem kéne, mégis újra meg újra igy járok.
:D Nem baj Christine, mi próbálkozunk. Aki akar, meg él vele, a többinek másfelé vezet az útja. :)
Kedves Hella,
régóta zugolvasód vagyok, de ehhez muszáj hozzászólnom. Érdekes lelkek, érdekes magyarok:) Van, akinek a legnagyobb ellensége saját maga. Íme, az eset: egyik legjobb barátnőm - aki már 8 éve él kinn Skóciában - szintén állandó késztetést érez arra, hogy segítsen a "szegény magyarokon", vele megesett az, hogy egy ilyen "érdekes léleknek" a siránkozásai után konkrét állást kínált. Persze a vége ugyanaz lett, mint nálatok. H. barátnőm utána hetekig nem tért magához, és fogadkozott, hogy soha többet:) És természetesen azóta is, csak már annyira nem borul ki ezeken:-).
(Én úgy tudom, hogy Angliában a nővérképzés nem egyetemi, hanem főiskolai szinten folyik (3 év), csak a szülésznőképzés 4 éves.)
Judit
Örülök, hogy Te is olvasol, Judit :)
Úgy látszik, hogy mi már csak ilyen "kényszeresek" vagyunk. :D Komolyan.
De idővel tanul az ember. Ha mást nem is, akkor azt, hogy alapból senki se várjon sokat a másiktól. Innentől könnyebben érik az embert pozitív csalódások és a negatívakon pedig könnyebben túllép.
Ez a pár bejegyzés, ami hasonló témájú volt mostanában és volt egy korábban, azért születnek, hogy hátha valaki meglátja magát ebben a tükörben. Hátha valaki ennek köszönhetően lesz képes túllépni az önsajnálaton és tenni magáért, az álmaiért.
De már azért megérte, mert pl. Te leírtad, hogy a barátnőd is az "elvetemülten" segíteni vágyók csoportját erősíti és privát levelet is kaptam már a témában.
Még valami. Talán tévképzet részemről, hogy ez az összefogás előszobája lehetne, hogy az emberek odafigyelnek egymásra és segíteni próbálnak. Talán így van, de lehet, hogy nem. :D
Viszont van, aki csak magán segíthet és van, aki képtelen előre jutni.
Hella, ilyenkor mindig megpróbálok nem kiakadni és megérteni az ő indokaikat. Ha belegondolsz hová vezethetne, ha kapna ott egy jó állást ami ellen nem lehet kifogása: nem tudná olyan hittel utálni az ottlétet. Elkezdené szeretni (ahogy gyanítom már most is kezdené, csak próbál tiltakozni ellene legbelül). És egyszer csak elfogynának az érvek a mérleg azon serpenyőjében ami a hazajövetel mellett szól. Szerintem ez futott le a tudatalattijában és villámgyorsan kereste a kifogásokat nehogy kint ragadjon.:)
Laura
Szia Hella!
ÓÓÓ, nagyon ismerős nekem is a szituáció. Én már annyit csalódtam itt a honfitársaimban, hogy leginkább meg se szólalok ha magyar szót hallok a közelben... :( Van egy baráti kör, egy "mag" akikkel összejárunk, de már meg sem próbálok új ismeretségeket kötni. Amiben meg segíteni próbáltunk, nekünk is egytől -egyig rosszul sült el. :(
(szülésznő és nővérképzés is négy éves, mindkettőt egyetemen oktatják ;))
Laura, köszi a magyarázatot!!! :DDD Ez így nem merült fel bennem :D
Magdi, nekem is segítettél annó sok-sok infóval, remélem, hogy nálunk nem hiába volt a segítség! Ezért mindig örök hálával tartozok majd! :)
Aki meg elfogadásra képtelen, az így jár. :) Bár a rosszul sült el, az ettől rosszabbul hangzik. :S
(Köszi az infót a képzés kapcsán. Érdekes!)
Ezzel a segítés dologgal én is úgy vagyok,hogy talán a családomra kéne több időt fordítanom :) Már anyám is ezt rótta fel apámnak, hogy másoknak mennyit segít, otthon meg bezzeg - úgyhogy lehet, hogy tőle örököltem ezt a fajta hozzáállást :D
:D Genetikusan fertőző :D
Szia Hella!
Ismét érdekes témáról írtál. Pár gondolat ezzel kapcsolatosan:
1. Nem tudsz kibújni a bőrödből, ösztönösen segíteni akarsz. Hiába döntöd el, hogy ez volt az utolsó.
2. Ha pedig visszatartod magad (pedig belül már megmozdult valami, hogy segíts), még Neked lesz rossz érzésed.
3. Ha szándékosan visszafogod magad, (hosszú)idővel közömbössé, közönyössé, fásulttá válhatsz, ami kiterjedhet másra is. Kell ez Neked?
4. Nem azt mondom, hogy erővel segíts, de ne kudarcnak éld meg a visszautasítást (könnyű mondani, én is jártam már így, és elég szarul esett), hanem egyszerűen csak kínáltál egy lehetőséget, amit nem használtak ki. Vessen magára az ilyen!
(Bezzeg ha én vagy a gyerekem kaphatnék egy ilyen lehetőséget, amiről már írtál többször is...)
5. És ha mégis emberedre akadsz, aki használja a segítségedet és előrébb tud lépni és haladni általad, az mégis nagyon jó érzés! Ugye?
Puszi,
Ibolya
A temaval kapcsolatban a gondolataim mar masok leirtak, igy most csak arra reagalnek, @Nevtelen, hogy Angliaban az, hogy valami 3 eves kepzes, nem azt jelenti hogy foiskolai, ahogy a 4 eves sem, hogy egyetemi.
@Hella A noverkepzes egyebkent egyetemi (nursing), es a szuleszno kepzessel egyetemben normalisan 3 evig tart.
aki pontos infot akar:
http://www.nhscareers.nhs.uk/details/Default.aspx?Id=133
Elvezethetsz egy lovat az itatohoz, de nem kenyszeritheted arra, h igyon... Bolti eladokra is szukseg van, kozgazegyetemi dipomaval is akar :P
Nem kell olyanokon segiteni, akik nem akarjak, h segitsenek rajtuk, pont eleg azokon, akik ezt igenylik is.
Szerintem
Érdekes dolog ez a segítsünk-e vagy sem téma. Aranyszabály, hogy segíteni csak azon lehet, aki akarja, hogy segítsenek rajta. Én fásulttá váltam ezt illetően. Még olyan apró dolgokban is, hogy engedem-e a mellékutcába kanyarodni a sávomon keresztül az autóst, mert az elmúlt hónapokban ahányszor csak el akartam engedni valakit, sosem éltek a lehetőséggel.
Egy alkalommal pedig próbáltam segíteni a vonatállomáson egy nőnek. Láttam, hogy a szűkebbik kapun próbál átevickélni 2 hatalmas szatyorral, és a kapu ugye addig nem nyílik ki, amíg ki nem veszed a jegyed a nyílásból. Gondoltam segítek neki azzal, hogy kiszedem a jegyet és akkor át tud menni akadálytalanul. Mosolyogva adtam vissza, miután átért, ő pedig egy köszönöm helyett rámförmedt, hogy mégis mit avatkozok én bele az ő dolgába. Azóta az ilyen apróságokkal is úgy vagyok, hogy segítsen a halál legközelebb.
Ami meg a nagyobb kaliberű dolgokat illeti, azoknál is leszoktam arról, hogy felajánljam a segítségem. Ha kérik, akkor szívesen segítek, de magamtól nem.
Azért nem szomorú ez, hogy sokan amiatt panaszkodnak, hogy az emberek nem figyelnek egymásra, közben meg ennyi negatív tapasztalatról olvasni itt?
Nyugtassatok meg, hogy a pozitív tapasztalatok többségben vannak :)
"Konkrétan leszarom." LOL
Nem ennyiszer akartam elküldeni, csak ez a k..va rendszer 100x visszautasította a "kérlek bizonyítsd hogy nem vagy robot"-nál a generált kombinációkat!!
Ibolya, igazad van.
Nora, köszi az infót!!
Zsuzsi, igazad van, csak nehéz visszafogni magam időnként. És ha már panaszkodott, azt hittem, hogy nyitott a segítségre.
Eszti :) Megértelek. :D
Alexandra, szerintem skan észre se veszik, hogy van, aki odafigyel rájuk. Mert panaszkodni könnyebb, mint tenni magukért, esetleg nyitott szemmel járni és meglátni a lehetőségeket.
Sarolka ;)
Semmi gond, én is jártam már hasonlóan, hasonlóan, hasonlóan :DDDD
Kedvenceim az "utálom Angliát, fúj Anglia, mennyire jó lenne Mo-ra visszamenni" típusú emberek.
Egy ilyen egyszer belemondta az arcomba, hogy nekem milyen kurva jó, hogy ilyen jó munkaheyem van, és hogy milyen sokra vittük a párommal, de hogy jobb ez így, mert milyen rosszúl érezné magát, ha visszamenne Mo-ra és itt kéne hagynia egy jó munkát...
Ez volt másfél éve... Azóta is ugyan az a munkája, mint addig, és utálja.
Én kérek elnézést...
Anta, a különbözőség teszi érdekessé a világot. ;) :D
Örülök, hogy Nektek sikeretek van! Csak így tovább! Minél többen irigyek rátok, annál jobban csináltok valamit. :D
Megjegyzés küldése