Kezdetek

Nos, ez túl hosszú lenne, inkább kihagyom. :D

Na jó.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagylány, aki eltolta a felvételijét és nem tudott magával mit kezdeni, hát, kiment kicsit Angliába au-pairkedni. Egy Broughton nevű faluban lakó család 2 csemetéjét pátyolgatta. A család nagyon rendes volt, vitte őt jobbra-balra, ráadásul a gyerekek körül sem volt túl sok teendő.

A család egy 300 éves házikóban lakott, ami rögtön elvarázsolta a lányt.

Lehetővé tették azt is, hogy a lány nyelvsuliba járjon Andoverben. Nem csak a sulit fizették ki, hanem a kissé drága buszjegyet is. De a lány imádott spórolni, így ezt a pénzt (is) félre tette és inkább biciklivel járt az iskolába. Ekkor kicsit bagolynak nézték, de a lányt nem érdekelte. Jó volt a levegő, és gyönyörű a táj.

Aztán a lányra rájött a futhatnék. Miután letette esténként a gyerekeket aludni, felhúzta a nyúlcipőt és futásnak eredt. Elfutott a szomszéd faluba és vissza. Minden nap várta a pillanatot, hogy útnak indulhasson és útközben számolhassa az út mentén látható nyuszikat, őzeket és csodálhassa a tájat.

Ekkor már nem csak a család nézte bagolynak, hanem az egész falu. :) Ellenben a faluban mindenki nagyon kedves volt az odacsöppent külföldivel is. Mindenki köszönt neki és a mosoly sem maradhatott el.

Aztán a lány hazajött és ismét nem fért itthon a bőrébe, ismét mehetnéke volt. Most egy másik családhoz került, akik Londonban éltek. Khm ... Ez már kicsit más volt. Munka látástól Mikulásig, heti 6 nap. Suli sem fért az időbe és sehova sem vitték. Eleinte sokat sírt a lány, de aztán megedződött és megtanulta kezelni a helyzetet. :D

No, ekkor igazából nem sok pozitív élmény érte, de tanult a helyzetből. Megtanulta értékelni az emberi kedvességet (előző család), magára húzott még pár bőrréteget, hogy ütésállóbb legyen és könyvekből, TV-ből csiszolta az angol tudását. Mert hát ugye a földön is mindig található valami, amit érdemes lehet felszedni, ha már egyszer az embert oda lökték. :)

A lány szeretett volna az országban maradni, ott folytatni a tanulmányait, de erre nem volt lehetősége. Ezért hazajött, nekidurálta magát és itthon végezte el felsőfokú tanulmányait.

Teltek, múltak az évek. Sokáig Anglia közelébe sem tudott kerülni. Mindig csak egy vágyként élt benne, hogy újra eljuthasson oda.

Mikor megtalálta élete párját, egy kedves baráttól nászút gyanánt kaptak egy 10 napos londoni utat. A lány nagyon örült, már csak azért is, mert ekkor már terhes volt és nehezen bírta az itthoni kánikulát. Gondolta, milyen jó lesz, hogy kicsit hűvösebb helyre mehet.

(Innentől nem egyesszám harmadik személyben folytattam, mert megzavartak. :))

Ahogy azt Móricka elképzelte. :D Amikor megérkezett a repcsi, csepergett az eső... majd kisütött a nap. Onnanantól 10 napon át 30 fokos kánikula tombolt Angliában. Ugye nem kell mondanom, hogy itthon lehűlt az idő és hűvös lett? (Ez mind a két korábbi alkalommal így volt. Mind a kétszer csokibarnán jöttem haza, míg az itthoniak az esős, hűvös idő miatt panaszkodtak. :D)

Tehát végig lihegtem rendesen az utat.

Anglia ekkor sem túl szép orcáját mutatta. A szálloda egész közel volt London központjához. Eddig rendben is volt a dolog. Egy régi, tipikus angol sorházi épület lett szállodává alakítva.

Az épületben nagy volt a belmagasság, így minden félszinten volt szoba. Ugyan mi a negyediken, legfelül kaptunk szobát, de az így a nyolcadiknak számított. Nos, terhesen oda kellett gyalog felmásznom minden nap többször is a szőnyegpadlós lépcsőn, mert nem volt lift a szállodában ...

Ahogy beléptünk a szoba ajtaján egy vasalónyomot pillantottunk meg elsőnek. Valaki sikeresen kiégette vele a szőnyegpadlót ...

A berendezés kopott és igénytelen volt. Az ágyat alig tudtuk körbe járni.

Nagyon fáradtak voltunk, ezért lefeküdtünk aludni. Kriszt kevéssé zavarja az igénytelenség, ő pikk-pakk bebújt a takaró alá. Hát, nekem ez nehezebben ment. Először, csak úgy szőrivel feküdtem le az ágyra, hogy minél kisebb felületen érjek hozzá. :) Aztán győzött a hűvös, mert ekkor még pár óráig hűvös volt, lévén hajnalban érkeztünk. De később is csak óvatosan takaróztam. :)

A fürdőszoba is király volt. Ha lehajoltam a kopott zuhanyban, akkor a WC-be lógott a fejem. Tudom, minek hajolgatok. :)

Ahogy ott ültem a szobában, azt mondogattam, hogy haza akarok menni. De repjegyre nem lett volna pénzünk.

A reggeli is király volt. Kontinentális reggelit kaptunk. Ez műzliből, pirítós kenyérből, vajból és lekvárból állt. Én szinte sose eszek ilyesmit. Szerintem az angolok sose jártak még a kontinensen, hogy ezt nevezik kontinentális reggelinek. :)

Ekkor befizettünk az angol reggelire: sült virsli, vörösbab szószban, tükörtojás, pirítós. Ez már azért jobb volt, bár a 10. napon már kicsit uncsi volt. :)

Étterembe nem tudtunk beülni, helyette minden nap elmentünk a Tescoba és vettünk grillezett csirkecombokat, koktélparadicsomot (mert azt nem kellett felvágni) és szeletelt kenyeret. Lényegében ezen éltünk.

London belvárosát keresztbe kasul körbesétáltuk, majd úgy döntöttünk, hogy messzebbre is elkirándulunk. (Rengeteget bóklásztunk Londonban, de szinte sehova sem tudtunk bemenni, annyira drága volt számunkra a jegy.) Először Doverbe mentünk busszal. A busz az autópályán ment, ahol épp dugó volt. A busszal valami gond lehetett, mert ahányszor fékezett, mindig olyan hangot adott ki, mint amikor egy mobilra SMS érkezik. Kicsit idegesítő volt, de túléltük.

Amikor Londonból elindultunk, ott kánikula volt, így annak megfelelően öltöztünk. Doverben viszont hideg volt ... Mivel vittünk magunkkal törcsit, hátha belelógathatjuk a lábunkat a tengerbe, ezért abba csavartam magam. Majd elsétáltunk egy hajóállomás váróteremig, ahol meg tudtam melegedni. Végül kisütött a nap és csodás idő lett. Mire visszaindultunk, addigra kánikula volt. :)

Egyébként sokan a délelőtti hideg ellenére is fürödtek a tengerben ... Egészségükre. :D (Én ilyesmivel egyszer, az első kint tartózkodásom idején próbálkoztam. Egy kánikulával megáldott napon a család elvitt a tengerhez. Mindenki napozott, strandolt. Gondoltam, nekem is menni fog... Naív... Bokáig érő vízig értem. Ekkor begörcsölt a hidegtől mind a két lábam, alig bírtam kijönni. :))

A másik alkalommal Oxfordba mentünk el. Ismét busszal. Ez a busz is bírt egy nem kommunikált hibával. Nevezetesen nem működött a légkondija. Ellenben légkondis busz révén nem lehetett kinyitni egy ablakot sem. Ebből én szerencsére keveset éreztem, mert az út elején álomba ájultam és végig aludtam az egész utat.

Krisz rosszabbul járt. Ő nem tudott elaludni. Kint 30 fok fölötti kánikula tombolt, a buszban pedig forróság uralkodott. Levegő nulla. Teljesen rosszul lett, mire megérkeztünk. Összekapartam egy kis pénzt és vettem neki hideg innivalót, amitől egy idő után jobban lett. Illetve igyekeztünk árnyékba húzódni.

Ő rögtön vissza akart fordulni, de felhívtam a figyelmét arra, hogy akkor ugyanazzal a busszal kellene mennünk, mint amivel jöttünk, így inkább meggondolta magát. :)

Ahogy jobban lett, sétáltunk egy nagyot Oxforban, majd visszamentünk Londonba.

Mielőtt hazajöttünk, még egy luxust engedtünk meg magunknak. Felültünk a London Eye-ra. Kiálltuk a kígyózó sort, végignéztük, ahogy minden egyes kapszulát végigvizsgálnak fémdetektorral minden alkalommal, amikor kiugráltak belőle az utasok. A vizsgálat után már csak annyi idő volt, hogy az új utasok beugráljanak. :D

Nagyszerű élmény volt, kár hogy ezerrel kapaszkodtam a majrévasba és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy egy törékeny kapszulában ülünk/állunk a semmi fölött. :D

A 10. nap szinte menekültünk haza. Már kora reggel kimentünk a délutáni géphez. Alig vártuk, hogy a szép, igényes lakásunkban alhassunk ismét és legyen pénzünk kajára is.

Talán, ha nem ilyen vékony pénztárcával megyünk ki, akkor az egész kaland más lett volna. De így elég elriasztó volt.

Ennek ellenére már évek óta mondogatom Krisznek, hogy visszamennék. Hogy bejárnám az egész királyságot. Nem tudom megmondani, hogy miért, de vonz.

Kriszt sose vonzotta Anglia. Ő szíve szerint Amerikába menne. Kirándulni is, élni is. De maradjunk a realitásoknál. :)

Egyszer lehetőségünk lett volna Hollandiába menni. Krisznek onnan ajánlottak egy állást. De igen gyenge feltételekkel. Annak ellenére majdnem mentünk. De végül azt mondtam, hogy ez nem a mi időnk. Nem lenne jó nekünk.

Most talán más a helyzet. Sok minden változott. Jó és rossz irányba is. De most sokkal erősebb a menni érzés, mint akkor volt. Menni kell.

A válság kirobbanásával felmerült Ausztrália is. Krisz végzettsége elég lenne a PR vízumhoz, akár mint villamosmérnök, akár mint menedzser. De a vízumügyintézés cirka másfél milla (Ft) és 1-2 év várakozás lenne. Már rég elindíthattuk volna és akkor akár már mehetnénk is, de az a másfél milla ott áll az útban. Illetve még egy dolog: Krisz egyenlőre nem nagyon akar oda menni. Érdekes, pedig annó az ő ötlete volt. De nála ez csak fellángolás volt, úgy tűnik.

Én azóta is lelkesen olvasom az AU blogokat, illetve rendszeresen ránézek a legújabb hírekre az AUneten, de egyedül ezt nem tudom végig vinni. A családi egység többet ér.

És akkor térjünk át a közelmúltra ... egy másik bejegyzésben. :)