Az első helyettesítő napom

Csodálkoztam magamon pénteken, mert teljes lelki nyugalommal tartottam a suli felé a lányokkal együtt. Egyáltalán nem izgultam, nem voltam feszült, sőt még a hasam sem ment. :D

Pár nappal korábban éjjel volt ugyan egy érdekes álmom, gondolom a feszültség akkor jött ki belőlem az új kihívás kapcsán. Visszagondolva, igen vicces álom volt. A gyerekeket nem a suliban terelgettem, hanem az edzőteremben, ahova mostanában járok. Szegény gyerekeket ott futtattam a futógépen és igyekeztem rávenni őket, hogy gyorsabban fussanak. :D

Hmmmmm, ha ezt egy pszichomókus olvassa, biztos mélyen szántó következtetéseket von le személyiségemből és a feladat iránti érzéseimről. Sebaj. :D

Reggel megérdeklődtem, hogy hova menjek, melyik osztályba. Nos, a nurseryt, azaz az ovis csoportot fogtam ki. A gyerekek egy részét ismertem az Open Learning Centre beli okításokról és persze számukra sem voltam idegen. A többiek pedig nem csináltak belőle gondot, hogy max. az ajtóban futottunk eddig össze.

Van a csoportban pár napja egy ici-pici kínai kislány. Egy kukkot nem beszél angolul (állítólag a szülei sem). Kíváncsian és összeszorult szívvel figyeltem őt, hogy kezeli a helyzetet. Illetve azt is figyeltem, hogy a tanár hogy kezeli őt. Érdekes volt látni, mert személyesen nem tapasztalhattam meg alig több mint 1 évvel ezelőtt, hogy az én lánykáim mit és hogyan kell, hogy megoldjanak. De nem féltem ezt a kislányt, mert pár hónap és ő is beáll majd az angolul beszélők sorába és győzzem majd érteni, hogy mit akar mondani.

Nos, a tanárokat már simán megértem. De a gyerekek ... az más tészta ... :D A teremben egész nap zaj van. Nem kicsi, nagy! (Nem is értem, hogy lehet ilyen körülmények között tanulni bármit is, de megoldják.) És ebben a zajban 1 méterrel lentebbről valaki felnéz rám és elkezdi motyogni az orra alatt, hogy mit szeretne. Van, aki selypegve, van, aki meghatározhatatlan beszédhibával és persze a maguk gyermeki szókincsével és kifejezés módjával. Mire feleszmélek, már a felénél jár. Lehajolok/leguggolok, hátha jobb esélyekkel indulok, ha legalább egy részét hallom annak, amit mond. De így is guvad a szemem, tátikázik a fülem és égnek áll a hajam a nagy erőlködéstől, hogy rájöjjek, mit is szeretne egyik-másik. És ekkor, ha már végképp feladom, jön a "Reallyyyy? Woooooooooow!" (Valóban? Vooow!) Ez általában áthidalja a problémát. :D

Na jó, nem volt olyan vészes, általában tudtam, hogy mit szeretnének.

Reggel a vezető tanár névsorolvasással kezdte a napot. Mindenkinek külön-külön köszönt és mindenki visszaköszönt neki. Mindenki olyan nyelven, amihez kedve volt.
- Good morning Chloe!
- Good morning Mrs. Birt!
- Good morning Jake!
- Olla Mrs. Birt!
- Good morning Amy!
- Bon jour Mrs. Birt!

Ezután kicsit énekeltünk, majd következett a tesióra. A gyerekek nem öltöztek át, csupán le kellett venniük a cipőjüket és harisnyájukat/zoknijukat. Így, mezítláb kellett lenniük vagy 40 percen keresztül a jéghideg talajú tornateremben. (Nem csoda, hogy folyton folyik sok gyerek orra...)

A kínai kislány igencsak vonakodott levenni a cipőjét, zokniját. Miután levette, vissza is akarta rögtön venni. Ugyan az angol gyerekeket nem zavarta a hideg talaj (mért zavarná őket, mikor sokuk mezítláb megy ki az utcára a ház elé télen is), de a kínai kislány végig lábujjhegyen pipiskedett és folyton tisztogatni próbálta a talpát. :) (Én meg az orrát, mert folyton a pulcsijába törölte ... jaaaaaj)

Tornaóra alatt játszottunk egy ejtőernyővel is. Nem volt újdonság, az Open Learning Centre-ben is többször játszottunk már vele. Egy nagy, kerek, színes anyag szélét fogják a gyerekek és a felnőttek is, így hullámoztatják, rázzák, labdát terelnek vele, sátornak használják, a kijelöltek átrohanhatnak alatta, sőt néha sétálni is lehet rajta színek után vadászva. Imádják a gyerekek!

Egy kisfiú mellett álltam, akire addigra már sokszor szólt rá a tanár. A kisfiú "kissé" hiperaktív, rosszul viseli a semmittevő pillanatokat, azokat mindig igyekszik valami tevékenységgel kitölteni. :) De nem mellettem állva/ ülve. Amikor elkezdett felpörögni, megfogtam a karját és nem engedtem el. Ettől kicsit meglepődött, de legalább végighallgatott. Elmeséltem neki, hogy ha ennél a feladatnál nem azt csinálja, amit kell, akkor a többiek simán rálépnek a lábszárára, ami akár el is törhet, és gipsszel a lábán sokkal nehezebb rohangászni. Ezután egész jól lenyugodott. :D

Tesi után szabad játék és meseolvasás volt nekik, no meg elropogtathatták a kapott zöldségeket és megihatták a tejet (amit maguknak kellett kibontani (szívószálas, dobozos fajta)). Végül az egész csoport az udvaron folytatta a játékot, ahol Szofiék csoportja is csatlakozott.

Az udvaron van egy fahengerekből épített vonatszerűség, ami leginkább egyensúlyozó gyakorlatok próbálgatására alkalmas. (Nagyon EU konform ...) Először csak két kislány állt a végénél és várta, hogy valaki segítsen végigsétálni. Mivel a többi tanár másfelé sétált, csevegett, ezért vállalkoztam a feladatra. Erre a gyerekek egy jelentős része vérszemet kapott és a sor hirtelen a többszörösére nőtt, ami sose akart elfogyni. Így vagy háromnegyed órán át fel és alá sétáltam a kis vonat mellett a gyerekek kezét fogva, hogy le ne essenek. De cserébe sok ölelést és mosolyt kaptam. :D

Az ovisok délben hazamentek, mivel csak addig lehetnek, de maradtam délutánra is. Ekkor Szofiék csoportjában segítettem. Elkísértem őket assemblyre, majd délután olvastam velük. És már el is repült a nap nagy része!

De még nem ért véget, mert Gréti egyik osztálytársa, annak tesója és anyukája még átjött hozzánk. De ez már csak a levezető volt. :D